“Tessék, kimondtam.”

“Tessék, kimondtam.” – (teljes változat)

A cím – ahogy a cikk is – egy idézet Martin Brundletől, kitalálható, hogy az egész két utolsó szava. Az eredeti nyilatkozat, amely Michael Schumacher és Mika Hakkinen analitikus összehasonlítása keretében nagyon sok érdekes dolgot feltár mindkét versenyzőről és közöl majd egy konklúziót is, valamikor a 2001-es szezon előtt született.

Martin Brundlet nem kéne bemutatnom, megérdemli, hogy ismerjük a pályafutását. Most csak röviden vázolnám. 1983-ban Ayrton Sennával együtt a rangos Brit F3 kiemelkedő alakjai voltak, mögötte lett szorosan második 6 győzelemmel. Együtt léptek aztán fel a Forma-1-be. A balszerencse ugyan meggátolta abban, hogy a királykategóriában is győzelmet könyvelhessen el magának, de nincs miért szégyenkeznie. Forma-1-es pályafutása során 98 pontot szerzett (abban az érában, amikor még csak az első 6-ot pontozták) és 9-szer állhatott a dobogón, holott sosem volt bajnoki autója. A McLarenhez is akkor került, mikor az a legmélyebben volt a gödörben, de az, hogy egy ilyen csapat is, mint a McLaren leszerződtette, mutatja, nem egy tehetségtelen pilótáról van szó. F1-hez kapcsolódik, hogy ’84-ben, tehát pályája elején volt egy súlyos balesete, eltörte a bokáit és mindkét lábfejét (Dallas Grand Prix, Tyrrell). Más sorozatokban viszont felért a csúcsra; 1988 World Sportscar Champion lett rekordpontszámmal (ebből a rangos szériából jött Michael Schumacher a Forma-1-be). 1990-ben pedig Le Mans 24-et nyert a Jaguar számára egy XJR-12-t vezetve. A Forma-1-ben ’84-től ’89-ig és ’91-től ’96-ig versenyzett. 1997-től az ITV szakkommentátora volt, és mióta a közvetítés joga a BBC-hez került, azóta nekik dolgozik hasonló feladatkörben.

Martin és Alex Brundle

Martin Brundle:

>>Michael Schumacher és Mika Hakkinen a Forma-1 legjobbja jelenleg. De nem kell, hogy elmondd nekem, hogy ‘hát persze, mert az eredményeik magukért beszélnek’. Az általános vélemény azt mondja, Michael No. 1, Mika No. 2. De mint minden a Forma-1-ben, ez sem ilyen egyszerű. Jól ismerem mindkét embert. Michael csapattársa voltam a Benettonnál 1992-ben és Mika csapattársa a McLarennél ’94-ben. És az ITV Sport kommentátoraként is az a munkám, hogy analizáljam őket és beszélgessek velük immáron 4 éve.

Szóval ki a jobb az én nézőpontom szerint? Nos, ez nagyon nehéz döntés.

Michael hihetetlenül magabiztos; mindig az volt. Emlékszek egy bizonyos megbeszélésre ’92-ből. Tom Walkinshaw, Ross Brawn, Rory Byrne és magam mindannyian egyetértettünk egy bizonyos stratégiában, amire Michael, az első teljes szezonjában, azt mondta, “Nem, nem értek egyet.” Nem volt egy bonyolult dolog, de Michael bizonyíthatóan tévedésben volt. Szinte komikus volt, tényleg. De amit különlegesnek találtam, hogy kész volt vitába szállni minden tapasztalat ellen. Ez lenyűgözött. És ami mégjobban, hogy miután a tévedése nagy nehezen meg lett neki magyarázva, jóindulatúan azt mondta; “Elnézést! Igazatok volt. Tévedtem.”

A pályán kívül kedves fickó, de a pályán könyörtelen. Számos alkalommal próbált letolni a pályáról ’92-ben. De újra csak, egy napon ’95-ben, amikor még mindig a Benettonnál volt én meg a Ligier-hez szerződtem, egy vacsora alatt ezt mondta; “Rájöttem, hogy milyen szemét dolog volt úgy harcolnom a csapattársam ellen, mint akkor ’92-ben.” Szóval ő nem az az arrogáns és zárkózott bajnok, amilyennek az emberek beállítják.

Ő mindig gondolkozó volt, már a kezdetekben is. Emlékszem a ’92-es Spára, amikor üldöztük egymást az esőben, ő volt elöl. Ahogy végigjöttünk a[z Eau Rouge -] Raidillon-on, nagyon sok tapadást éreztem és gondoltam; “Bemegyek a slickekért.” Néhány kanyarral később a Pouhonnál ugyanezt éreztem és mondtam magamban “Igen, ebben a körben [bemegyek]” Aztán Michael lesodródott a pályáról a Stavelot-nál, de összeszedte a nedves füvön, épphogy elkerülve a korlátot – sose fogom tudni hogy csinálta – és úgy gondoltam “talán mégsincs olyan sok tapadás, teszek még egy kört.” Tudtam, hogy Thierry Boutsen már bepróbálta a slicket és azonnal csúnyán össze is törte [az autót]. Tehát, a boxbehajtó bejárata a Bus Stop után volt abban az időben, és Michael a nyakamon volt – nagyon rajta ahogy fékeztünk ahhoz a nehéz sikánhoz érve. És mégis mit csinált; vizsgálgatta a hátsó abroncsaimat! Tudod, nagyon nehéz megvizsgálni a sajátodat, mert az egyenesekben csak homályt látsz; a kanyarokban meg nem igazán akarod túl sok ideig a tükröt nézni. Eléggé el vagy foglalva az előtted lévő nézettel. És ez egy nagyon okos dolog volt Michaeltől, a pillanat hevében úgy, hogy azelőtt hagyta el a pályát egy gyors kanyarban. Mindezt Spában, és esőben. Rendkívüli!

Természetesen, Michael látta az abroncsaim károsodását és úgy döntött, hogy felteszi a slicket, amit nekem is meg kellett volna lépnem. És meg is nyerte a futamot. Ezek azok a kulcsfontosságú pillanatok, amelyek különbséget tesznek a jónak lenni és a nagyszerűnek lenni között. Úgy gondolom, hogy ez a sztori megmutatja a mentális kapacitást, amije volt ahhoz – már akkor, az első teljes F1-es szezonjában -, hogy a határon vezessen egy F1-es autót és ugyanabban az időben analitikusan gondolkozzon arról ami körülötte folyik.

Mika egy nagyon különböző fajta. Nem volt vele túl jó kapcsolatom ’94-ben. Nehéz időszak volt az a McLaren számára. Ayrton Senna a Williamshez távozott, azután meghalt és a csapat, a McLaren, nagyon bánatos volt. A szemükben én nem voltam Ayrton – és Mika sem. A Peugeot motorok megbízhatatlanok voltak, és az autó sem volt jó.

Szóval Mika és én feszültség alatt voltunk. Nem jöttünk ki valami jól és egy nagy része az én hibám volt, már elismerem. Új voltam a csapatnál, míg Mika már ott volt egy éve, és sokszor hátrányban voltam, mivel épp csak 72 órával az első verseny első szabadedzése előtt szerződtettek.

Úgy hiszem most már jó kapcsolatom van Mikával, de ő sosem lesz olyan beszélgetős, mint Michael. Michael szereti a jó hosszú beszélgetéseket – egyszer keményen három órán keresztül beszélgettem vele egy hosszú repülőút során, – Mika nem. Első ránézésre, nagyon is hallgatag. De ez csak a fele a történetnek. Két Mika Hakkinen van, tudod. Van a sajtótájékoztatós Mika – a hallgatag – és a privát Mika. És a privát Mika egy kicsit ‘party-állat’, hogy őszinte legyek. Azok akik nem ismerik, néha azt gondolják, hogy buta, pedig messze van ettől. Nagyon is gondolkodó. Ténylegesen nagyon is intelligens – nem fogsz nyerni két bajnoki címet, ha nem vagy okos. De ezen felül még tapasztalt is. Michael egy sokkal kiismerhetőbb személy.

Mika szereti minimalizálni a külső zavaró tényezőket. Emlékszem, ’94-ben, a repülőtérről mentem vele a pálya felé, valahol, és ő vezetett. Ahogy közeledtünk minden egyes lehajtóhoz, ő automatikusan bevette. Én meg kiáltottam, “Nem, nem, Mika. Nem erre.” És ő szépen visszakocsikázott a főútra. És ugyanígy volt a következő elágazásnál. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy ő nem igazán akarja megtanulni az utat. Én mindig előkészített térképekkel és útmutatókkal utazok – egy grand prix dossziéval, ha úgy tetszik – mert én ilyen típusú személy vagyok. De Mika nem akarta zavartatni magát ilyen trivialitásokkal. Hasonló módon, Mikának sikerült elkerülnie azt a mértékű szupersztárságot, amivel Michaelnek meg kell küzdenie. Hogy ez véletlenszerű vagy stratégiai megfontolásból kerüli a rivaldafényt?

Egy dolog biztos: Mika nem nagyon akarja megadni a választ erre a kérdésre senkinek.

Ennyit a karaktereikről, de mit mondjunk a cockpit-beli viselkedéseikről? Nos, a vezetési stílusuk hasonló. Mindketten szeretik, ha az autó egy kicsit túlkormányzott [‘loose’, oversteery]. Mindketten együtt tudnak élni vele, ha az autó mozgatja a hátulját. Michael még jobban, mint Mika. Michael nagyon akrobatikus. Nagyon sok F1-es autó hajlamos progresszíven elmenni a túlkormányozottság felé az abroncsok életciklusa során, Michael mégis boldogan együtt tud vele élni. És úgy gondolom, hogy ez a képessége improvizálni egy támadó módon – adaptálódni a változó tapadási szintekhez és a változékony (autó)viselkedéshez [‘feel’] – ami olyan erőssé teszi őt a versenyen. Eredményként, esőben – még specifikusabban, a változékony esőszitálásban verhetetlen.

Mika jó az esőben, de Michael egy másik ligában van. Úgyszintén kiemelkedően jó olvasni a versenyt. Jobb, mint bárki más, képes venni, amit rádión mondanak neki és azzal összhangban válaszol a pályán. A Ferrari nagyon sok versenyt nyert ezen a módon. Michael képes felgombolyítani a fonalat olyan helyzetben, ahol Mika néha nem tűnik képesnek rá.

De, ennek ellenére, mikor ott a suska, egy összeroppantó [crunch] versenyben Mikára tenném a pénzemet. Láttuk már ezt néhányszor – Nürburgring ’98 és Szuzuka ’99 jut az eszembe. Történetesen, amikor ember ember ellen a helyzet, Mika valószínűbb hozni a tökéletes versenyt nyomás alatt, mint Michael. És ennek az oka pedig az, hogy Michael hajlamos túlvezetni, túlvállalni magát ilyen körülmények között.

Extremitásban kifejezve, Mika kevesebbet hibázik. Csapattársként hajlamos vagy fókuszálni a márkatársad teljesítményére a ‘heroikus’ kanyarokban – ultragyors helyeken, mint az Eau Rouge [Spa], 130R [Szuzuka] és így tovább – és nincs kétség afelől, hogy mindkét ember extrémen bátor volt az ilyen helyeken. Még mindig azok. De kettejük közül Mika volt az, aki igazán megragadta a figyelmemet a ‘falfehérítő, tartsd-a-lélegzeted-és-imádkozz tanszéken’. Nézed a telemetria vonalait és kérdezed magadtól, “Hogyan lehetséges ez? Hogy képes ezt megtenni?” Száraz időmérőn kikerekítette a szememet egy párszor. Michael következetesebb (konzisztensebb) volt, többször mindig ott, minden kanyarban, minden körben.

Azonkívül, gyakorta nagyon keveset lehet nyerni a gyors kanyarokban. A lassú kanyarok – hosszú második vagy harmadik fokozatú kanyarok, amelyekben sokkal több időt töltesz, mint például a szupergyors ötödik vagy hatodik sebességfokozatú villámkanyarokban – ahol igazi idő nyerhető. Mindkét versenyzőnek igazán fantasztikus képessége van magasan tartani az apex minimum sebességet a nyilvánvalóan egyenesebb [vagy egyszerűbb; straightforward] kanyarokban – megelőzni egy V-formájú süllyedést a telemetriájuk pályasebesség vonalában, ha úgy tetszik. Mindkettőjüknél az apex lassulás ki van símítva – inkább U-szerű, mint V – pedig ritkán láttam ilyet. Csak úgy egy néhány mérföld per órát hozhat, de konzisztensen ott van és jelentős összegződő különbséget eredményez.

Hogyan érhető ez el? Mika lágyan használja a pedálokat. Nem fékezett mindig később, mint én – sőt valójában gyakran én fékeztem később, mint Mika és úgy gondolom, hogy David Coulthard is így teszi jelenleg – de Mika nagyon jó a gáz és fék adásának és elvételének szinkronizálásában.

Michael szintén erős ezen a területen, de ő szereti kormányozni/irányítani [steer] az autót a gázadással egy kicsit jobban, mint Mika teszi. Ő nem annyira folyékony. A végeredmény rendkívül hasonló: egy magasabb apex minimum sebesség, és a képesség úgy odarakni az autót az apexhez, hogy gázadáskor az autó hamarabb és jobban egyenesre álljon – tehát hamarabb és gyorsabban képes kigyorsítani a kanyarból.

Megint, Mika az, aki egy kicsivel jobb ebben. Ő mindig képesnek tűnt virtuálisan teljes gázt adni nagyon korán és mindezt kevesebb kerék-kipörgéssel, mint ami nekem volt kevesebb gázzal. Nagyon alaposan megnéztem ’94-ben, és úgy gondolom, a kulcs az volt és maradt – az a néhány foknyi kontrollált csúszás, amit ad az autónak a bekanyarodáskor [turn-in]. Ha oldalazol, időt vesztesz, de most nem erről beszélünk ez esetben. Arról beszélünk, hogy megérkezünk egy kanyarhoz, adunk egy darabka attitűdöt és elrugaszkodunk abból, ahelyett, hogy korrigálnánk azt. Michael valami hasonlót ér el, azáltal, hogy izgatja az autó hátulját a gázpedállal. És most diagram papírokról beszélek – telemetria, számítógépek, tudomány, tény. Fekete és fehér. Ez a két srác képes fenntartani a lendületet többször, mint a többiek nagyrésze képes.

És lassú kanyarokban – olyan helyeken, mint a Club Silverstone-nál – ez igazi kézzelfogható hasznot hoz. Habár az enyhén eltérő megközelítésük hasonló eredményeket ér el, Mika technikája egy kicsit símább – az eredmény, következtethetően az, hogy Michael keményebben használja az abroncsait. Az utóbbi időben ez segítette őt az időmérőn. Képes a kemény abroncsokat hamarabb az üzemi hőmérsékletre juttatni, mint Mika képes, de ez visszaüthet a verseny folyamán, ha az abroncs-elhasználódás egy faktor.

Mika jobban maximalizálja a pálya szélességét, mint bárki más – de megint, Michael nagyon közel van. Eltérő módokon ‘szélesítik’ a pályát, könnyítik a versenyvonalat. Mika egy nagyon széles vonalról fordul be – nem fél a pályát határoló fehér vonalakon se fékezni (kivéve ha vizes, természetesen, akkor így tenni végzetes). Valójában még a festéket használja is indítani azt az attitűdöt, amit korábban említettem. Sőt, időmérőn Mika néha még a fűre is megy a kanyarbejáraton [on entry]. Michael egy szűkebb szögből közelíti meg a kanyarokat, de gyakran több apex kerékvetőt használ Mikánál – különösen időmérőn.

Összefoglalva, tehát, Mika a jobb időmérőző. A McLarennél úgy neveztük, hogy “megpengetni a három csengőt” – ami mindhárom szektor remek teljesítését jelentette. Mika briliáns volt ebben, most pedig már még jobb. Képes felépíteni egy igazán látványos kvalifikációs kört. Megint, egy Mika pole kör sima lesz, metsző és hibátlan – míg a Michael féle egy kicsit egyenetlenebb. Túlfőzheti egy kanyarban és elveszít egy tizedet. Így is pole, csak nem annyira tökéletes.

Az előzést és lekörözést tekintve mindketten extrém jók. Nem tudnék választani a kettő közül. Michaelnek van egy kis előnye azzal, hogy az autója piros. Komolyan így gondolom. Felbukkan a tükörben úgy, ahogy egy szürke autó sohasem tud. És most Sennára gondolok: egy csillogó sárga sisak kibukkanva egy csillogó narancssárga forma-1-es autóból. (Brundle ezzel a mondattal a Camel szponzorálta Team Lotus Hondára utal, amit Ayrton Senna 1987-ben vezetett.)


Ha a Senna-McLaren kombinációt vesszük 100% megfélemlítésnek, akkor a Schumacher-Ferrari 95% és a Hakkinen-McLaren 90%. Ha Michaelnek van ‘egy rés a páncélzatán’, az a rajtja. Nem jó ebben. A Benettonnál Michael előbbre tudta magát kvalifikálni nálam, de tudom, hogy leste a tükreit a rajtnál.

Eredményként elengedett és/vagy beleszaladt sokakba az első körben, miközben próbálta kitalálni, hogy én hol leszek az első kanyarnál. (Ez egy érdekes megjegyzés; ha zúzunk is, ha úgy adódik, de lehetőleg nem a csapattársunkat, mert az hatalmas blamázs és jön érte a fejmosás és egyéb büntetések a csapattól.) Mika nagyszerű rajtoló. A rajtolás a fejről szól. Oké, ügyesség is kell, egyensúlyozni a fordulatszámot, a kuplungot, a gázt és egyebek – de ez eléggé mechanikus feladat, ez az igazság. Az igazi probléma mindezt nyomás alatt csinálni – és a nyomás a Michael és Mika féléknek igencsak nagy. Mika rajtja a barométer amivel mindenki más a mai F1-ben mérheti a sajátját, míg Michael számára a rajt csak folyamatos problémaforrás. Nem csak azért mert az ebben való közepes teljesítés miatt helyeket veszít az első kanyar előtt, hanem mert ez balesetbe sodorja. Túl gyakran hátrafelé megy a mögötte lévő autókhoz képest, ami olyan első-kanyar zúzásokhoz vezet, mint Hockenheimben és Ausztriában tavaly. És ez az, amiért Mikát annyira nehéz legyőzni: mert fantasztikus időmérőző és legendás rajtoló, így valószínűleg ő lesz elől az első kanyarnál az esetek magas arányában. És emiatt uralhatja a versenyt az elejétől.

De ennek ellenére is úgy gondolom, hogy Michael még keményebb lesz 2001-ben. Most, hogy 1979 árnya le lett terítve és végre a Ferrari megszerezte a régóta áhított egyéni bajnoki címet, úgy vélem ‘pöppet jó’ lesz. Még egy új szintre is felléphet. De ugyanez igaz lehet Mikára is – Michael bizonyosan így gondolja. Mostanában mondta, úgy gondolja, hogy Mika erősebb lesz azáltal, hogy apa lett, – elméletileg a stabil családi háttér segít a stresszes időszakokban. Megjegyzem, Mika mindig is nagyon erős volt nyomás alatt.

Tehát, ki a jobb? Ki kéne végre böknöm, nemde? Sosem bocsátanád meg, ha anélkül fejezném be, hogy rábökök az egyikre vagy másikra. Hadd fogalmazzam meg így. Az összes pilóta közül, akik ellen versenyeztem, a legjobb Senna volt. Nincs kérdőjel. Az egész csomagot tekintve, Michael meglehetősen közel van hozzá, Mika szorosan a harmadik.

A nyers, Isten-adta tehetséget illetően még mindig Senna az első – de ebben Mika az, nem Michael, aki a legközelebb van hozzá. Ha Michael Schumacher és Mika Hakkinen ugyanabban a forma-1-es csapatban lennének azonos felszereléssel, időmérő alatt, szárazon, és megkérnél a gyerekeim bankbetétjeinek a feltevésére abban, hogy ki húzza be a pole-t, a pénzt Mikára tenném.

De Michael megnyerné a versenyt. Tessék, kimondtam.<<

A cikk ‘rövid linkje’: http://wp.me/pzSiv-yo

2 thoughts on ““Tessék, kimondtam.”

    • A videón nem Brundle beszél személyesen és az egész jóval korábbi megjegyzés. Nem biztos, hogy pontos volt az interpretáció, elég ha kiragadnak valamit a szövegkörnyezetéből vagy leegyszerűsítik. No meg az ember változtatja is a véleményét.

      De Brundle véleményével sem vagy köteles egyetérteni. Már azóta is változhatott, ráadásul MS még megfejelte 4-gyel a címeit a nyilatkozat óta. A lényeg, hogy MS-t bökte ki jobbnak Mika ellenében egy olyan érában, ahol a Mika vs MS volt a főmenü és az egyik kétszeres volt a másik meg friss háromszoros.

      Próbáltam mindkét szurkolótábor szemszögéből nézni a cikket, és szerintem mindkettő elégedett lehet vele, az MS-fan-ek meg elkönyvelhetik a győzelmet. Én mindkét pilótát tiszteltem és tisztelem de igazi kívülálló vagyok, nem voltam sem szurkolója se ellenszurkolója egyiknek sem. Az ellenszurkolás nem is szívlelem. Az ember tisztelje az ellenfeleit, úgy érdem csak legyőzni őket, ha elismerjük őket.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s