Michael Schumacher rejtélyes visszavonulása – A Rubython akta (teljes)

For English readers: here’s the original version of this article!

Fordítás: Honey

Az alábbiakban egy érdekes elmélet tárul fel előttünk Michael Schumacher sokak számára váratlan visszavonulásával kapcsolatban. Természetesen nem tekinthető szentírásnak, mégis érdemes végiggondolni az itt leírtakat – a hétszeres világbajnok Mercedes színeiben történő idei visszatérése némileg alátámasztani látszik azt az elméletet, miszerint visszavonulása nem egészen saját akaratából történt – ez adta egyébként a cikk lefordításának apropóját is. Bulvárhír, vagy valós összeesküvés – ez végérvényesen már soha nem derül ki…

A cikk írója Tom Rubython, brit újságíró és lapkiadó, akinek megrögzött szokása sikamlós talajra merészkedni Formula 1-es témákban. A cikket eredetileg megjelentető Business F1 magazin alapítója; jelenleg a SportsPro magazin főszerkesztője – három könyv – köztük Ayrton Senna életrajza – szerzője.

Csak hogy ne engem kövezzetek meg: az esszé eredetiben itt olvasható – igyekszem minél pontosabban visszaadni az ott leírtakat.

Az 2006–os Olasz Nagydíjra, és Michael Schumacher visszavonulásának drámai körülményeire sokáig emlékezni fogunk. Miután fő ellenfelét a versenybírók bizarr döntése félreállította útjából, Schumacher megnyerte a versenyt, majd bejelentette hogy búcsút int a versenyzésnek. Ennek az elképesztő, alig pár óra alatt lezajlott esemény-láncolatnak fordulatai egy előre megírt színdarabnak is becsületére váltak volna. A Business F1 felgöngyölítette, milyen események vezettek az ehhez az elképesztő végkifejlethez.

I. A Scuderia-szkander

2006 szeptember 10-én, délután 3 óra 25 perckor – pontosan egy időben azzal, hogy Michael Schumacher áthaladt a kockás zászló alatt, megnyerve ezzel az Olasz Nagydíjat, a Ferrari legfőbb sajtóképviselőjének, Luca Colajanninak emberei A4 méretű papírlapokat kezdtek osztani az újságíróknak a csapat motorhome-ja előtt. Az egy oldal terjedelmű sajtóközlemény a történelem legsikeresebb autóversenyzőjének visszavonulását jelentette be – a versenyzőét, aki pályája csúcsán éppen harcban állt a világbajnoki címért. Colajanni a Ferrari elnökének, Luca di Montezemolonak személyes utasítására cselekedett, aki pontos instrukciókkal látta el arra vonatkozóan, hogy pontosan mit és mikor kell tennie.

Az időzítés kétségkívül érdekesre sikerült, hiszen a díjátadást követő sajtótájékoztatón maga Schumacher ugyanezt készült bejelenteni. Az írott sajtónyilatkozatokat általában a bejelentés megtörténte után, esetleg azzal egy időben szokás kiadni – előtte szinte soha – hiszen így elvész a dolog lényege. Ezt élte át Schumacher is, amikor fél órával később nyilvánosságra hozta azt, amiről addigra mindenki értesült.

Az a sietség, amivel a Ferrari csapat saját versenyzője visszavonulását próbálta kihirdetni, felettébb visszatetsző volt. Colajanni olyannyira igyekezett elébe vágni Schumacher személyes bejelentésének, mintha azt akarta volna biztosítani, hogy a versenyzőnek ne maradjon semmilyen más választása.

Luca di Montezemolo a hétvége során végig jól láthatóan jelen volt a Monza Park Ferrari garázsában. Az időmérő napján a Ferrari motorhome körül járkált, elhárítva az újságírók arra irányuló kérdéseit, hogy mi folyik náluk tulajdonképpen. A verseny napján a Fiatot birtokló Agnelli család legelőkelőbb tagja, John Elkann, valamint a Fiat vezérigazgató Sergio Marchionne társaságában érkezett. Az általa rendezett fogadáson maga Piero Ferrari is jelen volt. Egy megfigyelő a számos nagy név egyidejű jelenlétére rácsodálkozva meg is jegyezte: „Olyan volt, mintha Luca erősítést akarna maga mellé.”. Miért kellett az erősítés? Ez hamarosan nyilvánvalóvá vált. Bár a Ferrari létesítményei környékén látszólag minden a szokott kerékvágásban haladt, a felszín alatt egy polgárháború látszott eldőlni – mégpedig Montezemolo javára. A harcok egész nyáron folytak, de úgy tűnt lassan elérkezik a végkifejlet. Montezemolo csak arra várt, hogy Jean Todt, a csapatfőnök, és Michael Schumacher, az első számú pilóta végre meglengesse előtte a fehér zászlót.

Igazság szerint senki nem tudta mi készül kirobbanni. Schumacher nem akart visszavonulni, legalábbis nem azon a napon. Úgy gondolta, van még benne erő a folytatáshoz. Montezemolo azonban már jóval korábban értésére adta (nyíltan szembeállva Jean Todt akaratával), hogy legkésőbb Monzáig el kell döntenie, hajlandó-e 2007-ben Kimi Räikkönen oldalán versenyezni, vagy a visszavonulást választja.

Korábban senki nem merte volna megmondani Michael Schumachernek, hogy mit tegyen. Tizenkét éven át a Formula 1 királya volt, és uralkodásának legalább felében a sportág nyilvánvalóan legerőteljesebb alakja is – elhomályosítva még magát Bernie Ecclestone-t is.

Montezemolo gyűlölte ezt a helyzetet, és Jean Todt szerepét is egyre kevésbé bírta elviselni a Michael Schumacher Showban. Enzo Ferrari véleményét osztva úgy gondolta, a pilóták csak alkalmazottak, akik fölött munkaadójuk rendelkezik. Todt ezzel szemben inkább kollegáris hozzáállású ember volt – a csapat legmagasabb pozícióval rendelkező tagjaival, köztük Schumacherrel is közeli barátságban állt, ahelyett, hogy beosztottként kezelte volna őket.

Mindamellett, kétség nem férhetett hozzá, hogy e két szembenálló vezetési stílus kombinációja elérte a kitűzött célokat. Éppen ezért mindkét fél hajlandó bizonyos fokig tolerálni a másikat

Schumacher Ferrarinál töltött 11 szezonja alatt korábban mindössze egyszer, 1999-ben fordult elő, hogy Montezemolo nem engedett saját elgondolásából.

Hivatalosan, persze, mindez meg sem történhetett. A hivatalos indoklás szerint Schumacher egyszerűen már hónapokkal korábban eldöntötte, hogy visszavonul, így a Ferrari szerződtette Räikkönent a helyére – és pont. Sőt, Todt kihangsúlyozta, hogy akinek erről más a véleménye, az „hülye”.

Akkor hát mindenki hülye.

Azon a hétvégén Monzában nyilvánvaló volt a feszültség Todt és Montezemolo között. Pénteken és szombaton vihar előtti csend uralkodott, miközben mindketten saját feladataikra koncentráltak. A verseny napján aztán, kevesebb mint 15 perccel a rajt előtt Montezemolo a Ferrarit faképnél hagyva a rajtrácson, Räikkönen kocsijához sétált. A pilótafülke fölé hajolt, és felemelt hüvelykujjal intett a pilóta felé, mintha azt jelezné, minden a tervek szerint halad. Meglepő dolog így viselkedni saját csapatunk egyik legszorosabb riválisával, ráadásul pont a Ferrari hazai versenyén.

Schumacher győzelme után, Elkan és Marchione támogató jelenlétét élvezve, az örömtől megrészegült Montezemolo a televíziós kamerák kereszttüzében átölelte és megcsókolta Jean Todtot. Ahogy Montezemolo olasz módra, vállát átkarolva csókot nyomott arcára, Todt gyorsan elfordult. Mintha a „Keresztapa 2.” azon jelenete elevenedett volna meg, amelyben Michael Corleone átöleli bátyját, Fredo-t, hogy fülébe suttogja halálos ítéletét.

A sorban ezután Michael következett. Miután Montezemolo futólag őt is összepuszilgatta, szintén kibújt főnöke ünneplő öleléséből és mereven átnézett annak vállai fölött. Montezemolo eközben jól tudta, hogy miközben ő két munkatársát ölelgeti, az újságírók éppen kezükhöz kapják végső győzelmét megpecsételő sajtónyilatkozatot.

A belső kör számára nyilvánvalóvá vált, hogy Montezemolo megnyerte a Todttal vívott magánütközetet, amit annak kivívásáért folytatott, hogy Räikkönenre vonatkozó opcióját kihasználva végre leszerződtethesse a pilótát a Ferrarihoz 2007-re. Egyértelmű volt az is, hogy Schumacher „Räikkönen vagy én” ultimátuma süket fülekre talált.

Ezért a diadalért Montezemolo minden elszántságával küzdött. Hat évvel korábban, hogy csapatának minden esélyt megadjon a győzelemre, Mika Häkkinent akarta leszerződtetni Schumacher mellé. Ebbéli igyekezetének azonban Schumacher és Todt közös erővel gátat vetett. Most azonban elhatározta, hogy kitart. Räikkönent akarta, és ennek érdekében magát Schumachert is hajlandó volt beáldozni. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy nem hajlandó továbbra is évi 45 millió dollárt fizetni a hétszeres világbajnoknak, akinek csillaga egyébként is leáldozni látszott. Ezt az összeget mindenképpen át kellet csoportosítania Räikkönen részére, akinek menedzsere, David Robertson mesteri módon harcolta ki a Kimi számára legelőnyösebb szerződési feltételeket.

Schumachert valójában nem egyszerűen ki lett túrva a Ferraritól – végül saját döntése alapján nem vállalta a versenyzést a számára felkínált feltételek mellett. Így aztán vonakodva bár, de a visszavonulás mellett döntött. Az időzítés legalább jól sikerült – így ereje teljében távozhatott.

Természetes, hogy ilyen a körülmények között mind a TV, mind az írott média felé tartott sajtótájékoztató siralmas hangulatban zajlott. Schumacher rendkívül mogorva volt. Egyértelműen nem örült a visszavonulásnak. Ennek ellenére eljátszotta a rá osztott szerepet, semmi jelét nem adva annak, hogy valójában kirakták a csapattól – Schumachertől távol állt az ilyesmi. Ráadásul a személyes nyilatkozata előtt kiosztott sajtóközlemény megfosztotta őt attól a lehetőségétől, hogy saját álláspontját képviselhesse. Montezemolo maga gondoskodott arról, hogy az események ne a Schumacher, hanem az általa szabott mederben folyjanak.

Michael kilátástalan helyzete nyilvánvalóan érezhető volt. Ő a rajtrács azon pilótáinak egyike, akik őszintén szeretik a Formula 1-et. Ez számára az élet, a levegő. Szemben azzal a sietséggel, ami néhány többszörös világbajnok visszavonulását jellemezte, úgy tűnt, ő versenyautóban készül átszáguldani negyvenes éveibe. 16 évnyi versenyzéssel háta mögött még mindig nyilvánvalóan nem foglalkoztatta a visszavonulás – bár ez az idő közel duplája az átlagos versenyzői karriernek – Riccardo Patresen kívül addig senki nem büszkélkedhetett ilyen hosszú pályafutással.

Harminchét évesen viszont azzal a sokakat súlytó problémával kellett szembesülnie, hogy Montezemolo szemében „szavatossági ideje” lejárni látszik. Willi Weber, Schumacher hűséges menedzsere meg is jegyezte egy újságírónak Monzában: „Michael rájött, hogy nem rendelkezik akkora hatalommal a Ferrarin belül, mint korábban gondolta.”. Schumi visszavonulása tehát legalább olyan ellentmondásosra sikerült, mint Formula 1-es bemutatkozása a Belga Nagydíj első szabadedzésén, 1991. augusztus 23-án, pénteken.

II. Robertson akcióba lép

A hétszeres világbajnok trónfosztásához a visszaszámlálás 2005. augusztus 25-én kezdődött, amikor a Ferrari egy éves opciót szerzett Räikkönen-re, amely biztosította számukra a jogot, hogy meghatározott időn belül nagyjából 45 millió dollár éves fizetéssel alkalmazzák őt a 2007-2009 szezon három évére, mely időtartam később meghosszabbítható. Az opció összege hivatalosan soha ne látott napvilágot, de a paddock környékén 5 millió dollárról szóltak a hírek.

Azt mindenki tudta, hogy a versenyzői piac fel fog kavarodni 2007-re. Látható volt, hogy a világ három legjobb versenyzőjének – Schumachernek, Räikkönennek és Fernando Alonsonak szerződése egyaránt 2006 végén jár le. A Formula 1 történetében ez mindeddig páratlan eseménynek számított, és egyben azt jelentette, hogy a 2007-es idénytől akár mindhárman csapatot válthatnak. Korábban előfordult, hogy egy, esetleg két élvonalbeli versenyző szerződése egy időben ér véget, de háromra eddig nem volt példa. Arra azonban igazán senki nem számított, hogy a három pilóta közül bármelyik valóban elhagyná korábbi csapatát. Schumacher helye be volt betonozva a Ferrarinál, és semmi jelét nem adta annak, hogy visszavonuláson gondolkodna. Alonso minden sikerét a Renaultnak köszönhette, miért váltott volna – különösen úgy, hogy a Renault csapatvezetője, Flavio Briatore menedzseli őt? Räikkönennek pedig, bár szerződése szintén lejárni készült, opciója volt annak meghosszabbítására, és igazából nem volt olyan csapat ahová érdemes lett volna átszerződnie.

Ilyen körülmények között ült le 2005 nyarán Räikkönen menedzsere, David Robertson, és a McLaren Mercedes csapatvezetője, Ron Dennis, hogy a finn versenyző jövőjét illetően egyeztessenek. Ez volt az első a 2007-es versenyzői felállásokra vonatkozó nagy tárgyalások közül.

Robertson arra számított, meglehetősen egyszerű dolga lesz. Räikkönen távozásának gondolata fel sem merült benne. Bár a szerződés valóban a lejárathoz közeledett, ám Dennisnek opciója volt annak meghosszabbítására – erről még Räikkönen első, 2001 szeptemberében aláírt szerződése rendelkezett. Dennis kisebb vagyont fizetett, hogy bebiztosítsa Räikkönen szolgálatait, még a Peter Sauber részére fizetendő, állítólag 14 millió dollárra rúgó kártérítést is átvállalta. Maga a szerződés igen komplikált volt – két idény (2002-2003) szerény fizetéssel, majd három év (2004-2006) sokkal magasabb jövedelemmel, ami 2006-ra közel már 45 millió amerikai dollárra rúgott. McLarenes szerződésének lejártával Räikkönen tehát még mindig igencsak távol állt attól, hogy szabadúszó legyen. Dennisnek minden joga megvolt ahhoz, hogy újabb három évre meghosszabbítsa megállapodásukat, amennyiben hajlandó még magasabb fizetést biztosítani a továbbiakban.

Ron tehát be volt biztosítva – de mindennek ára volt. Nem tudjuk pontosan, Räikkönen mennyit követelt, de fizetése 2009-re valószínűleg minimum 60-70 millió dollárra duzzadt volna. Dennis viszont, aki négy évvel korábban, 2001-ben – a 9/11-es terrortámadások előtt kevéssel, amikor világszerte egész más gazdasági mutatók uralkodtak, még besétált abba a kelepcébe, hogy csillagászati összeget fizessen, most szűkmarkúbbnak bizonyult; bár Räikkönentől továbbra sem akart megválni.

Robertson – bár kívülről semmi jelét nem mutatta – minden valószínűség szerint meglepődött kissé, amikor Dennis tudtára adta, hogy nem él az opció lehetőségével. Nincs hivatalosan megerősítve, de Ron valószínűleg abban gondolkodott, hogy opció által biztosított jogoktól – és az ezzel járó kötelezettségektől elállva, tiszta lappal új tárgyalásokat indíthat Robertsonnal – kedvezőbb feltételeket kiharcolva. A versenyzői piac állapotát felmérve Dennis jogosan gondolhatta, hogy Räikkönennek egyébként sincs hová szerződnie.

A McLaren csapatfőnöke nagy valószínűséggel azt hitte, hogy könnyen megegyezhet Robertsonnal akkor is, ha alacsonyabb fizetést – körülbelül évi 35 millió dollárt – ajánl versenyzőjének. Ez azt mindenképpen bizonyítja, hogy Dennis nem ismerte eléggé tárgyalópartnerét.

Robertson ugyanis a világ egyik legszűkmarkúbb embere. Még bírálói is elismerik, hogy képes belelátni a csapatfőnökök gondolataiba. Állítólag szabadidejében pszichikailag kielemzi őket, hogy aztán hatékonyabb lehessen a tárgyalások során. A paddockban eltöltött rövid pályafutása során olyan partnerekkel ült már le egyezkedni, mint Frank Williams, Flavio Briatore, Ron Dennis és Jean Todt – és mindegyiken felül tudott kerekedni valahogy.

Bárki, aki valaha is egyezkedni próbált vele, tisztában van képességeivel. Egyik üzlettársa mondta róla: „Nem megbántani szeretném – de olyan emberről van szó, hogy minden vele való kézfogás után megszámolod, megvan-e az összes ujjad. Szerintem titokban élvezi, hogy ilyen hírek terjednek róla.”.

Fontos kihangsúlyoznunk, hogy a 2005-ös idény említett időszakában, Robertson hírnevétől függetlenül Dennis nyugodtan gondolhatta, hogy minden ütőkártya az ő kezében van. A szezon második felétől Kimi uralta a versenypályát, és a McLaren volt a legerősebb csapat. Ezzel szemben a Ferrari épp a béka feneke alatt volt – miért ment volna hozzájuk Räikkönen, még ha lehetősége lett is volna rá?

A Renault szintén nem szerepelt az egyenletben. Mindenki úgy gondolta, Alonsot lehetetlen tőlük kirobbantani. Amikor Ron hagyta elúszni a Räikkönenre vonatkozó opciót, tudta – vagy legalábbis azt hitte, tudja – hogy Robertsonnak előbb-utóbb muszáj lesz elfogadnia ajánlatát.

Kimi menedzsere azonban valami mást érzékelt. Felfigyelt a McLaren szervezetében éledezni kezdő elégedetlenségre, és úgy érezte, mintha letérni készülnének pályájukról. A fülébe jutott, hogy Adrian Newey távozásra készül, és valószínűleg Nick Tombazis is követni fogja. A Ferrari problémáit illetően azon a véleményen volt, hogy azokat a gumiabroncsok okozzák, így közel sem megoldhatatlanok; biztos volt benne, hogy Ross Brawn és Rory Byrne nem felejtett el jó autót tervezni.

Mindenesetre meghallgatta Dennis álláspontját, és abban maradtak, hogy majd később jelentkezik.

Lehetőségeit végiggondolva, Robertson úr ezután szépen átmasírozott a Ferrari motorhome-jába, hogy felmérje a dolgok állását. Sejtette, hogy egyedül Todt-tal tárgyalni időpocséklás lenne – ezért a Montezemolo – Todt párost együtt környékezte meg. Ravasz rókaként megérezte, a két ember személyiségében rejlő különbségeket – éppen ezért folyamodott az „oszd meg és uralkodj” elvéhez. Elmélete teljesen beigazolódott. Míg Todt nem jött lázba Räikkönen szerződtetésének gondolatától, Montezemolo teljesen odavolt az ötletért.. Persze a dolog ennél komplikáltabb volt: a Ferrarinak már opciója volt Valentino Rossira, és Todt nyíltan kételkedett abban, hogy Schumacher támogatná Räikkönen szerződtetését. A körmönfont Robertson ezután ismét jelentkezett – ezúttal azonban már csak Montezemoloval tárgyalt. A két fél hamarosan meg is egyezett abban, hogy a Ferrari opciót kap Räikkönen szerződtetésére, a megfelelő összeg kifizetése ellenében.

Robertson sikere azonban még így sem volt bebiztosítva. A dolgok számára kedvező alakulása ellenére még így sem volt valószínű, hogy a Ferrari valaha is leszerződteti majd Räikkönent. Igazából mindezzel elsősorban Ron Dennist akarta jobb belátásra bírni. Gondoskodott róla, hogy néhány újságíró barátja „véletlenül” értesüljön a Ferrari opciójáról, és a hír biztosan elterjedjen a paddockban. Így akarta elérni, hogy Dennis mielőbb kiteregesse lapjait.

Ezután a dolgok némileg elcsitultak, amíg az évad végén Dennisnek fülébe nem jutott a hír, hogy Räikkönen aláírt a Ferarrihoz. Bár egyelőre csak opcióról volt szó, azonnal felismerte, mire megy ki a játék, és úgy döntött, nem szeretné egy évig rövid pórázon várni, hogy épp a Ferrari döntsön jövőjéről.

Ez idő tájt a kalapban szereplő harmadik versenyző, Fernando Alonso helyzete is kezdett bizonytalanná válni, mivel a madarak csiripelni kezdték, hogy 2006 végén a Renault kivonulni készül a Formula 1-ből. Egy különösen magas beosztásban tevékenykedő informátor arról sugdosott Dennis fülébe, hogy ez egészen biztosan így lesz. A Formula 1 számára ez meglehetősen rossz hírt jelentett, Ron Dennist azonban egészen felvillanyozta ez az információ. A dolog igazságtartalmától függetlenül a híresztelésnek egyre többen adtak hitelt, ami Alonsot is játékba hozta.

Dennis meg is környékezte a versenyzőt. Tisztában volt azzal, amivel a paddockban mindenki: évi 6 millió dolláros keresetével Alonso jócskán alul van fizetve. Dennis első ajánlata évi 16 millió volt – az időzítés sem lehetett volna jobb.

Ebben az időszakban a Renault 2007-es kilátásai a lehető legsötétebbek voltak, míg az évad második felében nyújtott elsöprő teljesítmény eredményeképpen McLaren nagy reményekkel tekinthetett a jövőbe. A wokingi csapat ekkortájt jelentette be, hogy 2007-től megnyerte a Vodafone főszponzori támogatását; anyagilag tehát páratlan felvirágzás előtt állt. Mindezt számításba véve, Alonso menedzsere nem tehetett mást, minthogy azt tanácsolja versenyzőjének, fogadja el Dennis ajánlatát. Tisztában volt vele, hogy pillanatnyilag a Renault képtelen versenyképes ajánlattal előállni (bár később a helyzet pozitív fordulatot vett.)

Dennis egyetlen feltételt szabott az ajánlat mellé – azonnali hatállyal nyilvánosságra akarta hozni a szerződést, nem törődve azzal, mekkora bomlasztó hatással bír ez majd meglévő versenyzőire. A hozzá közel állók elmondása szerint döntése mögött az a féktelen vágy állt, hogy mielőbb visszavágjon David Robertsonnak, és megmutassa a Formula 1 világának, mekkora stratéga veszett el benne.

2005 decemberében Alonso szerződtetésének híre karácsonyi meglepetésként érte a gyanútlan világot – egyöntetű felzúdulást okozva, amely elsősorban Briatore pozícióját, és a nyilvánvaló érdekellentétet vette célba. Flavio láthatólag nem törődött mindezzel. Érdekes módon Dennis és ő egészen más történettel állt elő Alonso szerződtetését illetően. Utólag persze mindez nem számított. A bankszámláján David Robertson által okozott dúlás után, Dennis elégedett volt azon munkájával, hogy megszerezte Alonsot mindössze 16 millió dollárért.

Meglévő versenyzőit azonban sikerült vérig sértenie mindezzel – azok egyöntetűen eldöntötték, hogy 2006 végén mindketten megválnak a csapattól. Úgy érezték, át lettek ejtve. Räikkönen helyzete 2007-re egyik pillanatról a másikra bizonytalanná vált.

III. Luca a pácban

Odaát a Ferrarinál Michael Schumacher továbbra is be volt betonozva, az olasz istálló 2007-re pedig opciót kötött Valentino Rossival, ez esetben a motorversenyző kérésére. Ha Rossi úgy dönt, kihasználja az opciót, Räikkönen számára nem maradt volna hely. A helyzet meglehetősen komplikált volt, amikor Rubens Barichello lassan összerakta, hogy 2006 végén ő valószínűleg repülni fog. A Honda minden erejével megpróbálta megszerezni, ő pedig tárgyalásokba kezdett a szerződésbontás érdekében, hogy létrejöhessen köztük egy nagy összegű, három éves megállapodás. Az így keletkezett űr betöltése érdekében a csapat egy évre leszerződtette Felipe Massát. Schumacher tehát arra számíthatott, hogy 2007-ben versenyzőtársa Rossi lesz.

2006 elején azonban Montezemolo rájött, hogy ő ezt mégsem szeretné. Rossi leszerződtetésével Todt és Schumacher terve vált volna valóra; ő pedig inkább saját emberét, Räikkönent szerette volna a volán mögött látni 2007-ben, ezért mesterkedni kezdett.

Nevetségesnek tűnik, mégis igaz, hogy Montezemolonak saját istállóján belül politikai eszközökre volt szüksége. Todt gyakorlatilag saját hűbéreivé tette a Ferrari dolgozóit, ami igencsak zavarta Montezemolot. Egy ütközet már lezajlott köztük korábban, az év elején, amikor Luca fel akarta bontani a Marlboroval kötött szponzori szerződést, hogy 2007-ben ne dohánygyártó legyen fő támogatójuk – Todt viszont kitartott a készséges Marlboro mellett. Az olasz minden tőle telhetőt megtett, hogy alternatívát találjon – még magát Sir Martin Sorrellt, a világ legnagyobb reklámügynökségének, a WPP csoportnak elnökét is meghívta egy látogatásra Maranelloba. Ezzel célja egyértelműen az volt, hogy a WPP és a hozzá kapcsolódó szponzori ügynökségek segítségével új főtámogatót találjon 2007-re.

Todt azonban értesült Sorrell látogatásáról. Így aztán, Sir Martint Maranelloban nem Montezemolo, hanem a francia úriember várta. A tanácskozás így természetesen eredménytelen maradt. Todt tájékoztatta Sorrelt, hogy már van főszponzoruk 2007-re, és látogatásának célja iránt érdeklődött. Sir Martin maga is elcsodálkozott, felismerve, hogy teljesen feleslegesen utazott Olaszországba. Már épp távozóban volt, amikor a Ferrari recepciójához vezető folyosón hirtelen Montezemolo ugrott elé, és egy félreeső kis tárgyalóba kalauzolta. Értesülve a Todt és Sorrell közötti megbeszélés hiábavaló voltáról, kérlelni kezdte a reklámszakembert, hogy segítsen más lehetőséget találni a Marlboro helyett. 10 perc sem telt bele, és Sorrel fejcsóválva elhagyta Maranellot, látva a két vezető közti körmönfont hatalmi harcot. Sir Martinnak esze ágában sem volt arra vesztegetni az idejét, hogy főszponzort találjon egy olyan csapatnak, amely rendelkezett eggyel. Todt ugyanis elmondta neki, hogy már megállapodott barátjával, Louis Camillierivel, a Marlborot birtokló Altria társaság elnökével. Camillieri beleegyezett, hogy 2007-től öt éven keresztül évi 200 millió dollárral támogatja a Ferrarit. Ezt, a forma-1-ben valaha volt legnagyobb támogatói szerződést a csapat egyszerűen nem utasíthatta el.

A Marlboro szerződés aláírása után Montezemolo teljesen kétségbeesett. Mivel a megállapodást Todt hozta tető alá, így befolyása a csapatnál még nagyobb lett. Luca egyre inkább idegennek érezte magát saját gyárában. Miközben a Fiat és az egyéb olaszországi ügyei miatt folyamatosan távol volt, felismerte, hogy Todt egy évvel korábban történt, az egész Ferrari autógyár vezetőjévé való előléptetésével nagy hibát követett el. Eredetileg arra számított, hogy a francia összeroppan a feladat súlya alatt – Todt ehelyett felnőtt a feladathoz, és vezetése alatt a korábban pénzügyileg mélyponton levő Ferrari észrevehetően kezdett egyenesbe jönni.

Montezemolo úgy érezte, Todt személyében olyan szörnyet teremtett, akit többé nem képes irányítani. A több mint egy évtizedes munkakapcsolat ellenére, a két vezető aligha különbözhetett volna jobban egymástól. A durva külső alatt Todt egy művelt úriember és kifinomult ízlésű műértő volt, aki saját erejére támaszkodva érte el kiemelkedő sikereit; 2005-ben, Michelle Yeoh hollywoodi színésznővel való eljegyzése után pedig sok tekintetben magát Montezemolot is kezdte elhomályosítani.

Ezzel ellentétben Montezemolo egy büszke arisztokrata volt – az Agnelli család tagjaként a Fiat birodalmon belül legfőbb marketing-gurujának hírében állt.

Maranelloban senki nem értette, hogyan lehetett ilyen tartós a Todt-Montezemolo szövetség. Egy megfigyelő szerint: „Ez egy nyilvánvaló rejtély, Todt nem egy Luca szájíze szerinti ember, és fordítva.”

Montezemolonak mindezek ellenére esze ágában sem volt megszabadulni Todt-tól, egyszerűen szerette volna megingatni a Todt-Brawn-Schumacher tengelyt, ami annyira hatékonyan tartotta kezében a csapatot. Úgy tűnt, a következő ütközet tárgya Michael Schumacher személye lesz, és mindkét fél eltökélten készült harcolni.

Illetve Montezemolo valamivel eltökéltebb volt.

Ő közel sem volt olyan nagymértékben Schumacher hatása alatt, mint Todt. Ez 1999-ben már megmutatkozott, amikor Schumacher Brit Nagydíjon történt lábtörése után a két fél egymásnak feszült. Bár állapota már lehetővé tett volna, hogy teszteljen, az október 3-i vasárnapon Michael mégis bejelentette, hogy még nem elég fitt ahhoz, hogy az idény hátralevő két versenyén, Malajziában és Japánban autóba üljön.

Michael balesete után Eddie Irvine vált a világbajnoki cím esélyesévé, de ennek megszerzéséhez nagy szüksége volt egy erős csapattárs segítségére. Schumacher azonban a legkevésbé sem szerette volna, hogy saját csapattársa hódítsa el előle a világbajnoki címet, ezért Todttal egyetértésben a hátralevő két verseny kihagyása mellett döntöttek. Erre Irvine Montezemolohoz fordult segítségért.

Ami ezután történt, iskolapéldája annak, mennyire más volt Schumacher viszonya Todttal és Montezemoloval. 1999. október 5-én, kedden délután Montezemolo felhívta Schumachert svájci otthonában, hogy felkérje álláspontja újragondolására, hogy mégis elinduljon a két versenyen. A telefont Michael kislánya, Gina-Maria vette fel, majd kis türelmet kért, amíg papája „leveszi a fociszerelést”. Montezemolo előtt néhány további kérdés után összeállt a kép: a kislány és bátyja épp akkor fejeztek be egy lendületes focimeccset apjukkal kint a kertben. Amikor a telefonkagyló végre Schumacher kezébe került, Luca nyíltan rákérdezett, valóban focizni voltak e. A német nem tehetett mást, el kellett ismernie a nyilvánvaló tényt. Amikor az olasz ezt meghallotta, közölte Michaellel, hogy ha a focizáshoz megfelelő a kondíciója, akkor ahhoz is elég fitt, hogy Malajziában és Japánban is autóba üljön. Schumacher ellenvetéseit hallva Luca emlékeztette őt, hogy versenyenként 2 millió dollárt fizet neki, ezért legyen szíves végrehajtani a kiadott utasítást. A világbajnoknak nem maradt több mentsvára, így a csapat október 8-án, pénteken kihirdette, hogy versenyzőjük mégis visszatér a hátralevő két futamra.

Az incidensből a megfelelő következtetéseket levonva Montezemolo előtt világossá vált, hogy Todt és Schumacher között valamiféle titkos szövetségi viszony áll fent.

Ennek megtorpedózására tett egyik korai kísérlete volt, hogy megpróbálta Schumacher mellé Mika Häkkinent leszerződtetni. Todt erre közölte, hogy ez esetben Schumacher otthagyja a csapatot. Ebben az időben Schumacher még akkora befolyással bírt a csapatnál, hogy Montezemolo végül nem kockáztatott komolyabb lépéseket ez irányban. Ennek ellenére belül úgy gondolta, Schumacher úgyis maradt volna – így még inkább fájó pont maradt neki, hogy a két szövetséges végül meghátrálásra kényszerítette.

Ezért aztán, amikor 2005 nyarán esélye nyílt arra, hogy leszerződtesse Räikkönent, Montezemolo elszántan vetette magát a kínálkozó lehetőségre. Mivel a kivételesen gyenge idény során a nagy botrányt kavaró indianapolisi versenyen kívül sehol nem tudtak győzelmet aratni, Luca megérezte, hogy Schumacher uralma a végéhez közeledik. Ráadásul közel 38 éves lesz, amikor 2006 végén szerződés lejár.

Így tehát, Robertson ajánlatát hallva az olasz csupa fül volt. David Robertson brilliánsan játszotta ki egymás ellen a Ferrari két nagykutyáját. Ferrarihoz közel álló források szerint Luca attól tartott, hogy a következő évben élvonalbeli pilóta nélkül marad, mert mindenki máshová szerződik. Az olasz megérzései általában jól működtek, ezért egy szintén Ferrari-közeli forrás szerint úgy döntött: „alágyújt a helyzetnek”.

Ugyanezen forrás szerint Luca keserű csalódásként élte meg a Häkkinen szerződtetésével kapcsolatos kudarcot, és ez a seb nem szűnt meg sajogni: „Todt és Luca között állandósult a feszültség, és mindez Monzában tetőzött. Montezemolo Häkkinent akarta a másik autóba. Meg volt győződve róla, minden 200 százalékig a versenyzőn múlik.”

IV. A végjáték

A 2005-ös idény során Montezemolo végül úgy döntött, nem tart igényt Valentino Rossira, bár a versenyzőnek opciós szerződése és komoly szándékai voltak a csapattal. Végül sikerült meggyőznie Rossit, hogy álljon el az opciótól, és a MotoGP-ben folytassa tovább pályafutását. Ez a döntését felbosszantotta Schumachert, aki átlátta, mi van mindezek mögött. Rossinak ekkor egyébként már konkrét programja volt arra, hogy 2007-es Ferraris bemutatkozása előtt hogyan fog átállni és beépülni a csapatba. Michael a következőket nyilatkozta az ügyben: „Sajnáljuk, hogy mégsem lesz velünk. Úgy gondolom hihetetlen tehetség, és az autóversenyzésben is nagy jövő várna rá.”. Ross Brawn, a Ferrari technikai igazgatója, mellesleg a Todt-Schumacher tengely harmadik sarka, szintén felháborodott: „Lenyűgözött minket képességeivel. Mindenképp nagyon izgalmas lett volna. Az összes teszt során meggyőző teljesítményt nyújtott, különben nem is vettük volna komolyan őt. Kivételes kihívás lett volna – gyalázat, hogy mégsem vállalta.”

Rossi bejelentése nyomán lángra kaptak a spekulációk, miszerint a Ferrari már döntött 2007-es versenyzői felállásáról, és az elkövetkező idényben Michael Scumacher csapattársa Kimi Räikkönen lesz. Valójában azonban az ügy közel sem dőlt még el – a Ferrari berkeiben teljes erőbedobással folyt a küzdelem. Úgy tűnt, egyik fél sem tud felülkerekedni a másikon, a Räikkönenre vonatkozó opció pedig lassan lejárathoz közeledett.

David Robertson kiválóan ráérzett, hogy a Ferrari még mindig vonakodik leszerződtetni versenyzőjét, és Schumacher nem lesz hajlandó együtt versenyezni vele. Ezért aztán úgy döntött, újra megkörnyékezi Ron Dennist, gondoskodva arról, hogy egy ajtó nála is nyitva maradjon számukra. Mivel azonban a McLaren 2006-os autója rendkívül gyengére sikerült, és Adrian Newey vezetésével a csapat három legfelsőbb technikai vezetője elhagyta az istállót, az ottani feltételek már nem voltak olyan kedvezőek számára. Így májusban komoly tárgyalások kezdődtek Robertson és Flavio Briatore között, hogy Räikkönen a Renaulthoz szerződhessen. David végre talált egy olyan csapatfőnököt, aki mindenáron üzletet szeretett volna kötni. Örömét beárnyékolta az, hogy a kialkudható fizetés a McLarentől kapott és a Ferrari által ajánlott összegnek mindössze fele volt. Az autó viszont rendkívül versenyképesnek ígérkezett – májusban ez volt a legütőképesebb kocsi a mezőnyben.

A tárgyalások egyébként sokakat megleptek, hiszen 2001-ben épp Briatore került összetűzésbe Robertsonnal, nyíltan kritizálva módszereit, és őt magát is. Most azonban az olasz minden erejével próbálta lenyűgözni Robertsont és fiát Steve-et, ezért Monte Carloban saját hajóján látta vendégül őket. Elbűvölő új barátnőjét, Elisabetta Gregoraccit is bemutatta nekik, aki szintén összes vonzerejét latba vetette a megegyezés érdekében, míg a két úriember Briatore új yachtján vendégeskedett a monacoi kikötőben. A sikeres üzlettel szeme előtt Briatore kész volt fátylat borítani a múltra – Flavio ugyanis pontosan tudta, mennyire szüksége van erre a szerződésre.

A Renaultnál ugyanis komoly hozzáállásbeli változások történtek 2005 decemberéhez képest. Az út most nyitva állt, hiszen a Renault elnöke, Carlos Ghosn hosszú távra elkötelezte magát a csapattal, és végre megnyitotta a pénzcsapot is. Briatore így csinos összeget ajánlhatott Räikkönennek, ami állítólag évi 21 millió dollárra rúgott – ehhez jött volna az a lehetőség, hogy a külső szponzori pénzekkel szabadon rendelkezhet, ami körülbelül további 10 millió dollárt jelentett volna.

A tárgyalások során Briatore külön figyelmet szentelt arra, hogy minél inkább körülrajongja Robertsont. Később, a hozzá közel állóknak elmondta, mindvégig úgy érezte, hogy Robertsonnal csak az idejét vesztegeti, mert az már elkötelezte magát a Ferrarival, miközben Räikkönent látszólag a Renaulthoz akarja hozni. Valójában viszont nem ez volt a helyzet. Robertson végig abban hitben folytatta a tárgyalásokat, hogy Schumacher miatt a Ferrari el fog állni a Räikkönenre vonatkozó opciótól.

A nyár első felében Maranelloban állandó polgárháború forrongott a színfalak mögött. Schumachernek rá kellett jönnie, hogy hatalma, ami korábban mindig segített keresztülvinni akaratát, mostanra megkopott. Montezemolot már nem érdekelte, hogy megy, vagy marad. A Német Nagydíjon, amit Schumacher elsőként, Massa másodikként, Räikkönen pedig harmadikként fejezett be, a Ferrari első számú pilótája minden erejével azon volt, hogy bemutassa a nyilvánosságnak, mennyire odavan csapattársáért – Räikkönent látványosan figyelmen kívül hagyva. Klasszikus Schumacheri műsor volt: nyilvánosan jelezte Montezemolonak, ő hogyan képzeli a jövőt, és hogy a dolog mennyire jól működne így. Az olaszt viszont ez legkevésbé sem hatotta meg. Sőt, belső források szerint mindez még inkább motiválta, hogy megszabaduljon a szupersztártól. Végül augusztusban bebizonyosodott, hogy Robertson kivételesen nem bizonyult tévedhetetlennek, és a szerződés aláírásra került a Ferrari és Räikkönen között. A Ferrari háza táján viszont senki nem lepődött meg – egy bennfentes szerint: „Luca kiváló politikai érzékkel minden egérlyukat betömött.”

Amikor Schumacher értesült a hírről, közölte Montezemoloval, hogy az idény végéig eldönti, hajlandó e maradni, hogy Räikkönen csapattársa legyen. Külön kérte, hogy Räikkönen szerződtetését az ő döntéséig ne hozzák nyilvánosságra. Luca viszont mindebbe nem egyezett bele. Szerette volna végleg megoldani a helyzetet, ezért Monzáig adott határidőt Schumachernek, hogy döntsön – ugyanitt tervezte kihirdetni az új versenyzői felállást. Ekkor tájt dönthette el Ross Brawn, hogy ha Schumacher távozik, ő is vele tart. Hogy nyomást gyakoroljanak Montezemolora, ezt gyorsan ki is szivárogtatták néhány újságírónak.

A kocka el volt vetve. Montezemolo nem azért jött idáig, hogy aztán visszaforduljon – így megnyerte a harcot: Schumacher ahelyett, hogy vállalta volna, hogy Räikkönennel egy csapatban versenyezzen, inkább a visszavonulás mellett döntött. Mindez persze egyáltalán nem volt ínyére.

Sokkal inkább szerette volna folytatni a versenyzést Felipe Massával az oldalán. Így viszont a mindössze 37 éves hétszeres világbajnok szabadon eldönthette, hogy mi lesz a következő állomás.

Mindezek ellenére, így 2007 elején egyik nyilatkozatot sem tekinthetjük véglegesnek. Bár Enzo Ferrari halála óta már 17 év telt el, a Ferrari továbbra is egy rendkívül Macchiavellista szervezet, és Jean Todt bizonyára még mindig forrong a Montezemolval szemben elvesztett nyilvános csata miatt. Nyilvánvaló, hogy Räikkönennel soha nem lesz olyan viszonyban, mint Schumacherrel volt.

Megbízható források szerint viszont Todt állása biztonságban van, mivel túl sok befolyásos barátja van a Fiat berkein belül ahhoz, hogy Montezemolo komolyan fontolóra vegye menesztését. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Montezemolo, aki egyébként alapvetően nem rosszindulatú ember, tisztában van azzal, hogy a Todtnál nincs alkalmasabb személy a Ferrari vezetésére. Valaki röviden így foglalta össze: „Mondhatunk sok mindent Luca-ról, de azt nem hogy buta lenne.”

Egy másik külső megfigyelő szerint viszont Todt súlyos sebeket szerzett a lezajlott események során, és épp emiatt a történet még nem ért véget: „Todt a világ egyik legbosszúszomjasabb embere, és ezt Luca is érezni fogja.”

11 thoughts on “Michael Schumacher rejtélyes visszavonulása – A Rubython akta (teljes)

  1. Nagyon komoly munka! Gr!

    Szerintem a ferrari ideje ezzel le is áldozott. 3 ilyen qualitású embert elveszíteni? De hiszen ők vitték a Ferrarit a csúcsra. :(

    Sajnálom, hogy így történtek a dolgok a Ferrarinál. A forma1 is megsinylette.

  2. „Mondhatunk sok mindent Luca-ról, de azt nem hogy buta lenne.”

    Van egy régi mondás: „Ami jól működik, azt ne piszkáld…”
    Monti a saját tekintélye érdekében feláldozta a Ferrari csapatot. Ha ez nem butaság (hűlyeség), akkor nem tudom mi.
    Ha van egy kis esze, megvárja míg megrogy a 3 főpillér, és aztán kezd könnyedén bontani.

  3. “Alonso menedzsere nem tehetett mást, minthogy azt tanácsolja versenyzőjének, fogadja el Dennis ajánlatát.” Alonso annak idején azt nyilatkozta, hogy Briatore tudta nélkül, ő maga döntött a McLaren mellett, és csak később tájékoztatta Flaviót (persze könnyen lehet, hogy nem így volt).

    Szép munka már a fordítás is, gratula…

  4. Sziasztok!

    Thx a teljes fordításért bár assze mmár 2006 végén olvastam az írást. Abszolút hihető, mivel már Agnelli halála után voltak ilyen pletykák, hogy Montezuma nem komálja a triót, és 2006-ra emlékeim szerint ez már szinte biztosra vehető volt.

    Az olaszoknak szerencséjük volt, hogy 2006/7-ben nem voltak komoly szabályváltozások ill. hogy szinte korlátlan anyagi forrásaik vannak.

    Nem titkoltam sohasem a véleményem, hogy ha MS marad, akkor vélhetően behúzza 2007/8-at (már ha nem büntetik össze-vissza mint pl. 2006-ban), de mindegy, mert ez soha nem derül ki.

    Örülök neki, hogy idén szakított végre az olaszokkal, bár nyilván nem örülök, hogy ilyen ötletszerűen beleugrott a Mercis visszatérésbe, anna kmeg főleg nem, hogy Brawnék így eltervezték az idei modellt és túl hamar belekezdtek a létszámleépítésbe, és így a fejlesztési versenyben is hátrányban vannak.

    Ettől függetlenül szvsz fog még VB-t nyerni Schumi, de ehhez ég az idén le kéne cserélni a verseymérnöki gárda pár tagját, mivel láthatóan nincs meg a közös hang + nem tudom ki hozza az okos taktikai döntéseket, de őt is illene pihentetni a futamhétvégéken…

  5. jó kis írás és jó hosszú. egy a probléma raikkonen todt embere volt ő akarta raikkonent nem pedig monti.. monti alonsot akarta.. és ugye most már ismerjük a 2009-es történéseket is ami megintcsak ezt támasztja alá

  6. Pingback: My 2010 in blogging « Hunnylander's Blog

  7. Pingback: Michael Schumacher rejtélyes visszavonulása – A Rubython akta I./IV | Hunnylander's Blog

  8. Hmm mennyi baromságot lehet abba az egyértelmű helyzetbe belemagyarázni, hogy Schumi eldöntötte hogy visszavonul, a Ferrari meg leszerződtette Rajkót mert Alo még nem volt elérhető.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s